Elvittük LUGO-nak megmutatni a könyvet

Kurdy Fehér János sorai LUGO sírjánál a Megyeri temetőben:

Black & White. LUGO szürkéiről

Sok mindenre rámutattál, arcokra, épületekre, tájakra, Budapestre és a Dunára, egy nagy piros mikulásra, ami úgy vöröslött a Váci út bal oldalán, mint egy elkopott, de kimeríthetetlen próféta szíve. Nagy és színes világban maradtunk, ami egyre inkább ránk omlik, ránk szakad, vagy inkább ránk szárad, mint Balzac szamárbőre. Talán mert pozitívnak hazudjuk, mert fogalmunk sincs, hogy mi a negatív. Ez a kicsinyedő világ tele van kódokkal, reggeltől estig mást sem csinálunk, csak betápláljuk és kikapcsoljuk őket, közben felülírjuk a régieket és újakat hozunk létre szakadatlanul. Ez a kódfejtés és kódtáplálás nem a világ titkainak feltárására vonatkozik, csak arra, hogy az útvesztő sose érjen véget. Bár szűkülnek a labirintus falai, de legalább vannak, ebben reménykedünk.

Rámutattál arra is, hogy a színek mögött, ott van egy másik tartomány, ahol nincsenek színek, ahol minden szürke, amiben a fekete-fehér árnyalatai élnek. A végső pontok egymásra fordulásából kiáramló ködön nem lehet átlátni. A köd is egy kód. De ezt a kódot nem tudjuk kikalkulálni, átírni, megváltoztatni csak bele tudunk merülni, bátorságunk, vagy épp szerencsétlenségünk okán. Félünk tőle. Olyan, mint Tarkovszkij filmje, a Sztalker. A zónába nem szokás vágyakozni, bekéredzkedni, jegyet váltani. Még csak nem is elhívatás kérdése az oda-kerülés, sokkal inkább baleset, ami megtörténik. Ha ott vagy, sehol sem vagy, élsz is meg nem is, a lét sűrű, nehéz levegője felbontja a határokat, összeragadsz a tárgyakkal, az idővel, a térrel, csak egy távoli exit tábla igazit el, rajta az igen és a nem.

Amikor a fekete-fehér képeidet nézem, akkor a zónára, a Sztalkerre, a világra, a végső kódra gondolok. Az általad elmesélt és megélt történetekből kirajzolódott, hogy képes voltál a színes világ fekete-fehér visszabontására, a pozitív dekonstrukciójára, a túlélésre és az újrakezdésre, mindezt folytonos hullámokban tűrve, mint az apály és a dagály. Ahol csak a Hold negatív fénye világít, minden reménytelensége ellenére a köd közepén egy másik világ nyílik, mondtad, amiben minden következmény és ok egymásba ér. Valójában egy csoda, mint amikor a szürkületben a világ a sötétből kibontakozik a fényre, vagy amikor Talbot kópiáján megjelent a világ fotogenetikus, vagy „fényszülte” negatív képe.

Várhatóan még fogok küldeni egy-két képet, de addig is, amint van rá módotok, tegyétek fel a hírt kérlek!